éppen ellenkezőleg

Álmosan gyülekezett korán reggel a kommunikációs stáb a nagyteremben. A frakcióvezető igyekezett felrázni őket:

- Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük a mai kommunikációs baromságot. A lecke fel van adva. Most újra hasítunk, most nem szabad engedni a lendületből. Fontos, hogy a napi baromság legyen bődületes, mellbevágó, fejbe kólintó, mint egy tökönrúgás, mert csak így bírjuk továbbra is uralni a közbeszédet, így kerülhetjük el, hogy az okvetetlenkedők mindenféle kényes kérdésekkel piszkálhassanak bennünket. Kinek van ötlete?

- Már régen gyurcsányoztunk – vetette fel valaki az asztal végén.

- Tegnapelőtt.

- Mondom én, hogy régen. Vasárnapi boltzár?

- Az a tegnapi nagyon ütős baromság volt – szögezte le a frakcióvezető. – L. Simon a saját szokásos színvonalát is túlszárnyalva emelte még magasabbra a lécet, amikor azon értetlenkedett, hogy miért akarna a négy millió magyar éhező pont vasárnap vásárolni. Óriási ötlet, leolvadtak az ellenzéki honlapok szerverei tőle. Előkelő helyen fog szerepelni ez a kormány kommunikációs baromságainak aranykönyvében. De ma új napra virradtunk, új kihívások állnak előttünk, egy tegnapi baromsággal ma nem tudjuk a nekünk tetsző irányban tartani a közbeszéd fősodrát. Szerintem a menekültügyben van még elég puskapor. Addig kell ütni a vaskerítést, amíg meleg. Lajos, te ebben nagyon jó vagy – fordult a frakcióvezető Kósához. – Most azt az eszement baromságodat kéne valahogy űberelnünk, hogy miért nem jönnek a menekültek a légitársaságok első osztályán, ha annyi pénzük van.

- Az az ötletem támadt ­– kezdte Kósa –, hogy miért ne építhetnék a déli határon a kerítést maguk a menekültek? De nem az innenső, hanem a túlsó oldalról. És csak amikor befejezik, akkor jönnek rá, hogy nem tudnak bejönni miatta.

A terem fölhördült.

- Nagyon ravasz, de túl bonyolult. Nekünk egyszerű üzenetekkel kell operálnunk, hogy a választóink is megértsék.

- Van másik – mondta Kósa. – Kommunikáljuk azt, hogy a magyar azért vándorol kifelé, mert a bevándorló vándorol befelé. Ezért aztán a nyugati határon is mihamarabb el kell kezdenünk építeni a kerítést.

- Kiváló ötlet, de még nincs itt az ideje – szögezte le a frakcióvezető.

- Lehet-e egy állig felfegyverzett AIDS-es bevándorló ebolás is?

- Különösen, ha meleg és pedofil? – záporoztak a stáb jobbnál jobb ötletei.

- Aki a menekülteket támogatja, az az édes anyaföldet szúrja hátba – dobta be Németh Szilárd.

- Van az anyaföldnek háta? – értetlenkedett valaki.

- Persze hogy van. Hátságokról nem hallottál még?

- Akkor mondjuk úgy, hogy az édes anyaföldet szúrja hátságba!

- Aki a menekülteket segíti, az kormányt akar buktatni –próbálkozott új irányból Németh.

- Ez az! csapott az asztalra a frakcióvezető. Egyszerű, rövid, ütős és egy szikrányi értelme sincs! Erre egészen biztosan rákattan a sajtó.

A stáb elégedetten szedelőzködni kezdett, és mindenki azzal a boldog tudattal indult útjára, hogy ez a nap sem múlik majd el bődületes baromság nélkül.

Szapporó

2014. július 5-én hajnali 3 óra öt perckor kaptam telefonomra a kettes kockázati besorolású figyelmeztetést, miszerint 5,7 magnitúdó erősségű tenger alatti földrengés volt Iwate prefektúra területén. A földrengés 8 kilométerre (5 mérföldre) történt Kelet-Északkelet irányban Miyako városától 44.9 kilométeres (27,9 mérföldes) mélységben helyi idő szerint 7 óra 42 perckor (22:42 GMT). Egyelőre nem érkezett jelentés károkról – folytatódott az SMS-üzenet – és cunami figyelmeztetést sem adtak ki.

Az üzenet arra hívta fel a figyelmemet, hogy a következő 48 órában legyek óvatos az érintett térségben. Utórengéskor ajánlatos egy nagyobb asztal vagy pad alá bújni. Cunami figyelmeztetetés esetén pedig azonnal távozzak a tengerpartról és közeli magaslaton keressek menedéket!

Innen tudtam meg, hogy hamarosan Japánba fogok utazni. Különös izgalom fogott el. Még sose jártam ott. Évekkel ezelőtt egyszer betévedtem a Kolosy téren egy japán gyorsbüfébe. Azóta tudom, hogy milyen íze van a tengeri moszatnak, ha levest főznek belőle.

Éberen feküdtem az ágyamban az SMS-üzenet után és kérdések százai cikáztak a fejemben. Melyik járattal megyek majd? Helyileg pontosan hová lesz az utazás?  Hány napot töltök majd Japánban?

A kérdésekre következő nap hajnalán kezdtek megjönni a válaszok a telefonomra. Kiderült, hogy Ferihegyről július 6-án 11:40-kor indulok a 2B terminálról, és helyi idő szerint 15:00-kor érkezem a helsinkii Vantaa reptérre. Innen ugyanaznap 17:20-kor repülök tovább és hetedikén 08:55-kor érkezem meg menetrend szerint az oszakai Kansai Nemzetközi Repülőtérre. Oszakából14:15-kor szállok fel Szapporóba, ahová 16:05-kor fogok megérkezni.

Ez azért nem semmi út egy nyuggernek! Ha két órát ülök egyfolytában, már elkezdenek dagadni a bokáim. Az időeltolódás okozta kellemetlenségekről nem is beszélve! Mégis nagyon örültem annak, hogy Szapporóba visz az utam. Ez a Hokkaidó szigetén fekvő település az ötödik legnagyobb város Japánban és nem csak a téli olimpiájáról, hanem a söréről is híres világszerte. Kevesen tudják, hogy Japánban a sör számít a legnépszerűbb alkoholtartalmú italnak, annyira népszerű, hogy még utcai automatákból is beszerezhetjük a szükséges mennyiséget. Szapporo leghíresebb söre és a város legnépszerűbb exportterméke a hasonló névre hallgató sör, amelynek saját múzeuma is van. Ez az egyetlen ilyen jellegű múzeum egész Japánban. A múzeumhoz természetesen söröző is kapcsolódik, ahol a látogatók kipróbálhatják a jó hideg csapolt Szapporot.

A wikipédia szerzője a várossal kapcsolatos ismeretek tekintetében erősen a sörre koncentrál, ennél sokkal többet nem tudunk meg tőle Szapporóról. De nem csak a wikipédiát néztem meg, hanem a Google Earthot is. A street view-ben végigjártam a város leghíresebb utcáit, ellátogattam nagyon szépen rendben tartott parkjaiba is. Van ott lagúna, vízesés, meg minden. Szeretném, ha minden nevezetesség megtekintésére jutna időm, de egyelőre még nem tudom, hány napot fogok tölteni Szapporóban és hogy innen hová indulok tovább. De hát ez bizonytalanság adja a plusz izgalmát ennek a nyugger-világjárásnak.

Talán elérkezett az ideje, hogy némi magyarázatot fűzzek a fentiekhez. Úgy két évvel ezelőtt kezdtem kéretlen üzeneteket kapni a telefonomra repülőtéri sztrájkokról, időjárás okozta járatkimaradásokról a világ legkülönfélébb szegleteiből. Aztán rájöttem, hogy az üzenetek rendszert alkotnak, valakinek az útját kísérik végig Budapestről valahová és vissza. A lényeg az volt, hogy az SMS-ek túlnyomó többsége éjszaka érkezett, felvert legédesebb álmomból és emiatt eléggé bosszús lettem. Rövid nyomozás után kiderült, hogy az üzeneteket a Lufthansa küldi. Néhány telefon után azt is megtudtam, hogy egy gyakran utazó valaki az én mobilszámomat adta meg a légitársaságnak, de ez is lehet, hogy ők jegyezték fel tévesen a számot, ennek következtében engem értesítenek az illető aktuális utazásaival kapcsolatos eseményekről.

A Lufthansa természetesen nem árulja el a világutazó kuncsaftja nevét és természetesen nem hiszi el nekem, hogy én nem ő vagyok. Akkor sem, ha a pasas bizonyítottan Los Angelesben tartózkodik (a Lufthansa szállította oda) én meg Pestről hívom őket arról a mobilról, ahová az üzeneteiket küldik. A szolgáltatást csak a világutazó mondhatná le, ő viszont nem tud az üzenetcunamikról, hiszen az SMS-ek nekem jönnek. A kör itt bezárul.

Ma már nem küzdök a Lufthansával, sőt, örülök ennek a félreértésnek. Egy vasamba se kerül, a lábamat se teszem ki itthonról, mégis beutazom a világot. Lehet, hogy illető, akinek az üzeneteit kapom üzletember, talán kereskedő, de lehet, hogy sportoló vagy művész, mindenesetre keveset tud megülni a fenekén. Ma Japánban vagyunk, de lehet, hogy még a nyáron eljutunk mondjuk Dél-Afrikába. Az Egyesült Államokat keresztül-kasul beutaztuk már, és ha így haladunk, biztos vagyok benne, hogy Dél-Amerika is hamarosan sorra kerül majd.

Volt egyszer egy furcsa álmom, hogy én tulajdonképpen két nyugger vagyok: az egyik felem itthon ülő, a másik pedig világutazó és SMS-ekben üzengetünk egymásnak. Aztán volt egy olyan rémálmom is, amelyben az Lufthansa kiszámlázta nekem a repülőjegyek árát. Ne tudjátok meg, hogy ébredtem!

Most folyamatosan a kezem ügyében tartom a mobilomat. Pedig már úgy volt, hogy eldobom a fenébe, mert nincs rá szükségem. Minél régebb óta vagyok nyugger, annál kevesebben hívnak, annál kevesebb üzenetet kapok rá. Ma szinte már csak kétféle SMS maradt: vagy a bankom üzen, hogy Az Ön számlájának egyenlege 12 500 forint, vagy a Lufthansa üzen, hogy melyik géppel, hová indulok tovább.

Kinyílt előttem a nagyvilág.

Szapporó, 2014. július 07.

Állítólagos szkinhed múltjuk miatt támadják egymást képviselők az alakuló parlamentben. Ahogy ismerem a honi ügyek menetét, pillanatokon belül szkinhedezési hullám borítja el majd a hazai közéletet. Mielőtt a társadalom mélyrétegeibe hatolva esetlegesen engem is elérne ez a hullám, megelőzöm a találgatásokat és töredelmesen bevallom, én is szkinhed voltam fiatal koromban. Többször is.

Először is, eleve szkinhednek születtem. A családi legendárium szerint anyukám el is volt keseredve. Minden felmenőmnek szép hullámos haja volt, ez nálunk családi vonás. Na, ebbe a közegbe pottyantam bele anyaszült kopaszként. Később aztán sikerült korrigálnom, és ugyanolyan göndör lettem, mint a család többi tagja.

Legközelebb akkor lettem szkinhed, amikor kitört a tetűjárvány az iskolában. Az én gyerekkoromban még nem voltak hivatalos iskolai tetűjárványok. Tetvesnek lenni ugyanis nem felelt meg az ifjúkommunista ideálnak; az úttörő nem lop, nem hazudik és nem tetves. Erről azonban a tetveket elfelejtették tájékoztatni.

Petróleummal naponta csak egyszer kellett bedörzsölni a tetves gyerek fejét, ennek ellenére ajánlatos volt kopaszra nyírni, ezzel is elvéve az élősködők életterét.

Később egy ideig a tetvesedés évente megismétlődött, így a szkinhedes állapotom hosszú időre stabilizálódott. És ha már comingoutolok, comingoutoljak rendesen: szerettem szkinhed lenni. Semmit sem utáltam ugyanis jobban akkoriban, mint azt, hogy lépten-nyomon megállítottak a nénik az utcán: – De szép göndör hajad van kisfiú! Az apukádtól örökölted? – Erre volt egy bevált válaszom: egy kicsit anyukám is göndör, egy kicsit apukám is, és összeadták, így lettem én nagyon göndör. Ez általában tetszett a néniknek. Vihogtak rajta, bár akkoriban még nem sejtettem, hogy miért.

Meg még az is feltűnt az unszimpatikus néniknek, hogy két apró gödröcske képződik az arcomon, ha mosolygok. Amikor ezt is szóvá tették, akkor azt válaszoltam, hogy ezt meg az anyai nagyapámtól örököltem. Neki ugyanis átlőtték az arcát Doberdónál. Jobb oldalt ment be a golyó, bal oldalt jött ki. Emiatt neki még akkor is gödröcskék voltak az arcán, amikor nem mosolygott. A nénik erre megcsóválták a fejüket: – Ez rossz vicc kisfiam. – A nagyapám is ezt mondta, amikor átlőtték az arcát Doberdónál – válaszoltam, s ezzel a számomra kényelmetlen párbeszéd le is volt zárva.

Érdekes, hogy idővel eztán eltűntek az gödröcskék az arcomról és jórészt eltűnt a hajam is. Így ma már nem kell attól félnem, hogy megállítanak a nénik az utcán.

Ha ez így megy tovább, lassan megint szkinhed leszek. Amúgy meg kínosan, gödröcskék nélküli arccal röhögök ezen a politikai osztályon. Egészen addig, amíg nem csinálnak egy Doberdót megint.

" alt="" class="imgnotext" />