A magyar vadász reggel hatkor kel, csendben öltözik és reggelizik, hogy ne ébressze fel a gyerekeket. Fél óra, míg a támaszpontra autózik. Ma egy kicsit óvatosabban hajt. Svédországba reggelre beszökött a tél, deresek az utak. A svédek ilyenkor kezdik átszerelni kerékpárjukon a nyári gumit télire.
A repülőtéren katonás rend van. Hétkor sorakozó a kávéautomata előtt. Ez a szertartás elkerülhetetlen. A svédek naponta akár két litert is megisznak abból a sötét színű folyadékból, amit ők kávénak neveznek. Következik az eligazítás. A délelőtti feladat viszonylag egyszerű lesz: négy vadásznak kell megvédenie egy bombázót, s két "rossz fiú" próbálja majd megakadályozni őket a feladat végrehajtásában. A végeredmény nem kétséges. Nem csupán a "jó fiúk" számbeli fölénye miatt, hanem azért sem, mert a "rosszak" gépei eléggé le vannak butítva. A radarjuk például csak 60 fokos szöget fog be 120 helyet, s a földi irányítás is csak nagyon szőrmentén látja el őket információkkal, míg a "jók" mindent megkapnak, amire szükségük van.
Következik a beöltözés. Akár egy menyasszonyé, olyan babramunka. Több réteg védőruha kerül egymásra. Ez után a magyar vadász hetykén kerékpárra pattan és kibiciklizik a "zónába", ahol a feladatra felkészített Gripenek várakoznak. A két rossz fiú már felszállt, kezdik törni a borsot a végtelen égbolt valamely szegletében.
Mire a magyar vadász kerül sorra a felszállásnál, már délelőtt tíz óra körül jár az idő. Errefelé most hajnalodik. Gázkar majdnem tövig előre (üzemanyag-takarékossági okokból mostanában az utánégetőt csak akkor használják, ha nagyon muszáj), aztán adj neki! A Gripen amúgy három perc alatt felkattan tízezer méterre, most a kényelmes tempó miatt kell hozzá öt perc is.
A magyar vadász bekapcsolja a robotpilótát és serényen dolgozni kezd. Három képernyő villog előtte, információk özönével látva el őt. Serényen pötyögi be a fedélzeti számítógépbe a taktikai utasításokat. Ez a nagy különbség a MiG-29-es és a Gripen között. A MiG-en a pilóta figyelmének 60-70 százalékát az köti le, hogy vezeti a gépet. Itt ez az arány 10-20 százalék, a többit a harcra lehet fordítani.
Harc. Jó kifejezés-e ez egyáltalán? Néhány évtizeddel ezelőtt a vadászpilóta akár ellenfele szemébe is nézhetett. Mostanra a küzdelem nagyon elszemélytelenedett. Az ellenfelek legfeljebb csak az örök vadászmezőkön találkoznak egymással. A cél, amit rakétával le kell lőni, legtöbbször nyolcvan-száz kilométer távolságban van. Egy villogó pötty a képernyőn. Aztán már nem villog tovább. Jó esetben persze.
A magyar vadász nagy meggyőző erővel szokta magyarázni a barátainak, hogy az ő élete nem öldöklésről szól. Éppen ellenkezőleg, a béke megvédéséről. Meg aztán számtalanszor előfordul, hogy a vadászok polgári gépeket segítenek ki a bajból. Lám minap is a cseh Gripenek egy örmény teherszállítógépet kalauzoltak biztonságba, mert elromlott a rádiója. A barátok ilyenkor kevés meggyőződéssel bólogatnak és másra terelik a szót.
A magyar vadász néha fél óráig ki se néz az ablakon, belefeledkezik az orra előtt zajló komputeres harci játékba. A játék bonyolult, nagyon sok fifikát és nagyon szoros együttműködést igényel a kötelék tagjaitól és a földi irányítástól. Meg aztán azért is észnél kell lenni, mert Svédország az egyetlen Európában, ahol az utasszállítók ugyanabban a légtérben cammognak, ahol a vadászgépek cikáznak.
A feladat teljesítve. Leszállás után a technikai személyzet veszi birtokba a gépet. A vadászok a kiértékelőbe bicikliznek és a komputeren újra végigpörgetik a repülés minden mozzanatát, megbeszélik, mit csináltak rosszul, mit jól, mit lehetett volna még jobban.
Utána ebéd, újabb eligazítás, újabb bevetés. Ha kedd van, akkor még van egy harmadik, éjszakai repülés is.
A magyar vadász rendszerint késő este ér haza. Ha a gyerekek még fenn vannak, megkérdezi tőlük, mi történt a svéd iskolában, aztán álomba zuhan. Így telnek a napjai.
Göteborg, 2005. november
